KILENCEDIK FEJEZET

- Hát itt vagy, te vén ebadta! - dörmögte a férfi mély basszus hangon, és a szálloda halijának foteljéből fölemelkedve véletlenül kilöttyintett egy kis sört a kopott szőnyegre. - Nem hittem volna, hogy megteszed, Scarborough, te eszehagyott kapcabetyár!

Everett Scarborough kinyújtotta kezét, hogy megrázza a felé lökött vaskos mancsot, és fájdalmas grimaszt vágott, amint Eric MacKenzie kapitány beleadta minden lelkesedését és bivalyerejét a kézszorításba.

- Szóval, Mac, ahogy már a telefonban is mondtam, majdnem megfeledkeztem róla, hogy ma este veled vacsorázom. Ahányféle szerencsétlenség és sorscsapás létezik, az mind a nyakamba zúdult.

- Eeegen. Hallottam, hogy tegnap este az a piszok lesipuskás rád puffantott a bazári gyülekezetedből. Szeretnék találkozni azzal a szar alakkal valahol kint a mezőn! Csak ő meg én, meg a jó öreg, megbízható tizenkettesem. - MacKenzie maga mellé bökött a kanapén. - No, tedd le ide a segged és lazíts! Mindjárt kerítek neked is egy korsó jó főzetet. Egy barnát, ha megígéred, hogy jó leszel, és mindent részletesen elmesélsz.

- Persze - felelte Scarborough -, az pompás lesz, Mac. Jól jön majd egy löket, csak tartsd baráti füled!

- Máris itt vagyok - dörögte a nagydarab férfi, és elügetett a bár felé. A Tabard Inn halijában találkoztak. Ez volt Washingtonban egyik kedvenc zuguk. A Dupont körtértől alig pár háztömbnyire, öreg kocsma, gazdag múlttal és faborítású helyiségeiben csaknem tapintható ódon patinával. Scarborough hátradőlt, eleresztette magát, élvezte a berendezés derűs nyugalmát. Szemben vele egy régimódi téglakandallóban égett a tűz. Recsegve és sustorogva ontotta a meleget a hall öreg, plüssbevonatú karszékei és kanapéi felé. Párkányán régi csetreszek és képek sorakoztak. A közeli, hangulatvilágítású teremből az ebédelők halk zsongása és evőeszközök diszkrét zöreje hallatszott. Az ember szinte száz évvel azelőtti időben érezhette magát, és éppen ez tette olyan vonzóvá a helyet Scarborough szemében az első pillantásra, amikor MacKenzie először idecipelte őket a feleségével, rögtön Washingtonba költözésük után, még a hatvanas évek közepén. Ilyesmit csak Új-Angliában találni, ilyen mélységesen vonzó hangulatú helyet, amely persze kész anakronizmus volt itt, Washington D. C. kellős közepén.

Ráadásul pompás konyhája és remek söre van - gondolta magában Scarborough, beleszaglászva az étteremből szállongó illatokba. Amikor Eric MacKenzie visszatért, kezében két, csordultig töltött angol stílusú, birodalmi pintes korsó Watney’s Red Barrel sörrel, Scarborough kitörő örömmel fogadta.

Átvette a habzó italt, és egy keveset leszürcsölt a tetejéből.

- Ez a hely nem változott semmit, ugye?

- A pokolba is, nem, hála Istennek. Nem sikerült megkapnom egyik kis különszobájukat sem, de egye fene, van itt elég hely, ahol megebédelhetünk. Különben a Hiltont is nagyon kedvelem.

Eric MacKenzie kapitány öt évvel volt idősebb, mint Scarborough, jól benne járt már ötvenes éveiben, de a professzornak úgy tűnt, inkább öt évvel fiatalabb nála! Széles vállú, robusztus alak volt, ragyogó skótvörös hajkoronával, és kedvenc szórakozásával, a vadászattal és horgászással eltöltött számtalan órának köszönhetően darabos mozgással. Csak a szeme alatti ráncok, a divatjamúlt, hosszú pofaszakállába keveredő ősz szálak és az álla alatt meggyűrődő kis toka tanúskodott a koráról. Kék szeme derűsen tekintett a világra, mintha állandóan mulatna mindazon, amit csak lát. Villogó tekintetét csak hangsúlyozta bozontos bajsza.

- Eric, ugye tudod, hogy nálam is ellehetnél egy darabig - mondta Scarborough. - Mindig szívesen látlak.

MacKenzie hosszan kortyolt a Watney’s-ből, letörölte bajuszáról a habot, böffentett, elvigyorodott, és Scarborough térdére csapott.

- A fenébe, Doc. Épp elég időt lebzselek a házadban azokon a hétvégi züllött pókerpartikon. A találkozó különben a Hiltonban lesz, ami éppen megfelel, hiszen csak egy hétvégéről van szó. Már néhány hónapja nem láttalak, ezért úgy gondoltam, elüldögélhetnénk és mindenféléket hazudozhatnánk egymásnak, mint a régi szép időkben, méghozzá anélkül, hogy valami fehérszemélyek ráncigálnák állandóan a kabátunk szárnyát. - Újabb hosszú korty következett. MacKenzie felesége, Tama hat évvel azelőtt hagyta ott őt. Megszökött egy érzékeny lelkű költővel, akinek professzori állása volt valamelyik kényelmes középnyugati egyetemen. Tama és Phyllis közeli barátnők voltak 1965 óta, amikor Scarborough-ék Washingtonba költöztek, és Everett a légierőnél helyezkedett el. Egy darabig MacKenzie is dolgozott a Kék könyv programban, és magára vállalta, hogy a frissen toborzott tudós jól érezze magát a különös, számára idegen városban. Szorosabban csak néhány konkrét ufóhelyszín megfigyelésénél dolgoztak együtt, de gyakran találkoztak a Pentagonban vagy a virginiai főhadiszálláson, és társaságban is rendszeresen összejöttek. MacKenzie pár évvel a Kék könyv program lezárása után nyugalomba vonult, és azzal foglalkozott, amiről világéletében hangoztatta, hogy a leghőbb vágya: hivatásos regényíróvá avanzsált. Scarborough titokban irigyelte érte. Részben tanulmányainak megírására is az ösztönözte, hogy az írói pálya után vágyakozott. Bár megpróbálkozott vele, és MacKenzie is rendszeresen segített neki egyik-másik különc programjában, a tudósnak hamar rá kellett jönnie, hogy ez olyan dolog, amire képtelen. Talán kritikusainak volt igaza, s lehet, hogy ez tette végül is olyan neves leleplezővé: nem volt igazán fantáziája.

Igaz, MacKenzie maga sem volt egy Saul Bellow. Inkább afféle, szegény embereknek író Ernest Hemingway volt. Férfias kalandregények sorozatára specializálódott: írásai tele voltak puskákkal, nőkkel, autókkal és széltolókkal. Csak úgy, a változatosság kedvéért néha megeresztett egy-egy cikket valamelyik férfimagazinnak, mondjuk az UZI géppisztoly szépségeiről, vagy ami még jobb, a szárított legyek narancs-sárga színárnyalatának előnyeiről hegyi folyókban való pisztrángozáskor. Amikor viszont nem csörtetett szarvasok nyomában, és zsinórjait sem áztatta valamelyik patakban, akár az életére fogadhatott az ember, hogy egy felfűtött szövegszerkesztő billentyűit csépeli, és kedvenc „írózenéjét”, John Philip Sousa valamelyik számát bőgeti. Eric MacKenzie szeretett írni, és prózájában benne volt személyiségének minden vakmerősége, izgalmassága és ó, jaj, minden ravaszsága is.

- Miféle találkozó, Mac?

- Ó, csak valami sivár újságíró-gyülekezet - húzott elő tweedzakója zsebéből egy vaskos szivart. - Elbeszélgetek egypár szerkesztővel, s így sokkal jobb, mint fölbumlízni New York Citybe, ahol a többségük tenyészik. Istenem, hogy utálom azt a várost! Mulatságos, bár néha szeretném, ha az egész koszfészek és betondzsungel elmerülne az Atlanti-óceánban, és mégis sajnálnám, ha megtörténne. Az összes vacak pénzem onnan származik. - MacKenzie rágyújtott szivarjára, a hosszú gyufaszálat a kandallóba hajította, és pöfékelni kezdett. - Remélem, éhes vagy. Még tizenöt perc az ebédig. Gondoltam, szívesen elücsörögsz itt velem egy darabig a régi szép idők emlékére.

- Szünet. Füstkarikák. - Szóval, elég bosszantó, ha csak úgy rádurrantanak az emberre, mi? Szépen volt részem benne Koreában, elhiheted. Az Áldozat sorozatomban, azt hiszem, elég golyó jutott minden oldalra vagy másfél világháború lőszerellátásához, de a francba, azért nem hülyültem meg egészen. Igencsak kedvelem a pukkantóimat, de vesszek meg, ha szeretném, hogy rám lőjenek.

A rokonszenv és aggodalom kifejezése éppoly közel állt MacKenzie természetéhez, mint annak elismerése, mennyire fölkavarta, hogy a barátját kis híján megölték. Scarborough megértette és meg is hatódott tőle, mint már annyi mindentől ennek a bumfordi medvének a részéről. Még a Kék könyv program idejében jött létre közöttük valami kimondatlan szövetség, és bár egyikükre sem volt jellemző a túltengő gyöngédség, az a néma megállapodásuk is érvényben maradt, hogy e köteléket fönntartják.

- Pokolian rémítő volt, de még rosszabb, hogy azt a szerencsétlen csészealjbolondot az orrom előtt lőtték agyon. - Scarborough egy korty enyhén kesernyés, kellően testes főzettel vigasztalta magát. - Tudod, Mac, lehet, hogy túlságosan is utálom a sok ufológós minden megfigyelését és egész bomlott agyú mániájukat. De azért az a lényeg, hogy még ők is valahogyan az emberiséghez tartoznak. És nem szeretem, ha a szemem láttára sebesítik vagy éppen ölik meg őket!

- Ó ó, te vén lágyszívű! Ne etess engem ezzel az emberiségmoslékkal! Te a tudomány keresztes lovagja vagy. És legalább olyan pocsék vagy, mint Jerry Falwell vagy Billy Graham. Te egy szarházi evangélista vagy. Szeretnéd látni, amint az összes ufóbolond végigvonul a tudomány verejtékes ösvényén, és térdre borul a logikád oltára előtt. Meg akarod szabadítani őket a zavaros gondolkodás bűnének sötétségétől. Ühüm. Evvie Scarborough tiszteletes ott áll szószékén, és hív minden eltévelyedettet, hogy jöjjön elő és mossa le vétkeit Isaac Newton vagy Albert Einstein vérében. - A szája szélén obszcén módon fityegő szivarral MacKenzie magasba emelte kezét, és szétterpesztette ujjait. - Allelúúúja!

Scarborough kuncogott. Mac volt talán az egyetlen ember, aki simán megúszhatott egy ilyen gúnyos tirádát. Azért egy kicsit bántotta a dolog.

- Hát így állunk. A véres pornófirkász bírálja a különbet! - riposztozott a köztük megszokott komiszsággal.

MacKenzie fölvonta a szemöldökét.

- De legalább a tényeket tiszteletben tartom. Scarborough félrepillantott, és a korsója után nyúlt. Ezt most kihagyjuk. Mac nyilvánvalóan maga is visz-sza akar térni a tárgyhoz, ő viszont éppen ezt kívánja a legkevésbé. Különösen az elmúlt keserves hétvége után.

- Vagy úgy? Hacsak nem a Puskaország halmozza rakásra a sajtóhibákat! De komolyan, Mac. Egy kissé romba dőltem, és nem csak az életem elleni múltkori merénylet miatt.

- Mondd hát el pontosan, mi is történt! Scarborough beavatta barátját a részletekbe. MacKenzie figyelmesen, bólogatva és dörmögve hallgatta, majd a történet végeztével így szólt:

- Nem, én nem kerítenék ilyen nagy feneket a dolognak. Úgy fest, mint egy magányos őrült. És távolról sem tűnik profinak. Egy pisztoly akkora távolságból? Szerencséje volt, hogy a színpadot egyáltalán eltalálta!

- Nos, Abe mégis naftalinba tett egy időre. Csak úgy, mindenesetre. MacKenzie megvonta a vállát.

- Jobb félni, mint megijedni, azt hiszem. De én nem aggódnék annyira. Tulajdonképpen azon csodálkozom, hogy ez nem esett meg veled hamarabb. Mindig is mondtam neked, hogy öltözz vastagabban!

- Hát akkor most ugyan ki evangelizál? Ó, igen, az Amerikai Lövészegylet dísze! - Scarborough hátradőlt székében, és félig ürített korsóján dobolva a levegőbe bámult. - De van itt még valami. Hanem ez aztán köztünk maradjon, oké?

MacKenzie hangja komolyra váltott.

- Hát persze, Doc. Tudod, hogy bennem igazán megbízhatsz!

- Ez maga a téboly. És ha a médiákhoz eljut… ajjajj! A hitelemet ugyan nem döntené romba, de semmi szükségem ilyesféle hírverésre. - Ezzel pár szóban Scarborough elmondta barátjának, milyen ufókalandot vélt átélni Diane a kedvese, Timothy Reilly társaságában.

- Engem is megkért a dolog kivizsgálására. Valóban azt hiszi, hogy elrabolták. Mondtam neki, hogy nem, talán valami drog volt benne vagy ilyesmi. Szörnyen összekaptunk, s erre visszarepült a kansasi egyetemre. Majd ő maga kideríti az igazat! Keres hozzá más segítséget.

MacKenzie csücsörítve megszívta szivarját, és sűrű füstpamacsot bocsátott a levegőbe.

- Most már értem, miért úgy reagáltál, te, Krisztus evangélistája. De tudod, lehet, hogy csak egy kicsit el kellett volna viccelődnöd a lánnyal. Nem úgy értem, hogy elnyomd, csak éppen elkísérhetted volna a helyszínre, körülszaglászol egy kicsit, meghozod a negatív ítéletet és lelépsz.

- Nem! - felelte Scarborough. - Nem is akarja, hogy odamenjek vele. És honnan tudjam például, nincs-e benne tudatán kívül egy tekintélyem elleni összeesküvésben? Valaki a minap este rám lőtt, másvalaki esetleg a bukásomat akarja. Tudod, Mac, a leleplező szerepében hamar rájöttem, hogy jó pár esküdt ellenségre is szert tettem.

- Eegen, értem az álláspontodat. - A nagydarab ember újabb füstgomolyagot produkált, és ismét meghúzta a sörét. - Oké, de még most is csak azt mondom, el kellene menned oda. Mégiscsak a lányod! De nem sokat adsz jó öreg haverod, a vén Mac szavára, ugye? Pedig jól tennéd, ha hinnél nekem.

Te jó ég! Már megint a tárgynál vagyunk. Hát - gondolta magában Scarborough ezt meg is úszhattuk volna. Tudta, hogy ma este sem szabadul MacKenzie karmai közül egy kis csetepaté nélkül. Ez a legkevesebb.

- Mac, a múlt hónapban megkaptam a csomagodat, de igazán sajnálom, még nem volt alkalmam tüzetesebben megvizsgálni.

- Ó, a másikat már jó hat hónapja elküldtem, és még arra sem kaptam érdemi választ.

- Nagyon röstellem, Mac, de más, fontosabb dolgaim akadtak. És olyasvalami, ami több mint húsz éve történt, talán igazán nem a legsürgősebb.

- Nagyon megváltoztál, fiam - dörmögte MacKenzie, és úgy tűnt, egész teste részt vesz busa szemöldöke összevonásában. - Valaha mindenre lecsapni kész kutató voltál, Doc. Tudod, ugye, mire gondolok, arra, hogy egyszerűen nem óhajtasz szembenézni a lehetőséggel, miszerint akkoriban egy csomó sötét szélhámosnak dolgoztunk. Te pedig még most is az vagy!

Scarborough halkan cöcögött.

- Összeesküvő lapul minden bokor mögött, Mac. Kissé átköltve a bárd szavait. Tudod, mi a te bajod? Túl sokáig próbáltad utánozni Róbert Ludlum stílusát. A szöveged átszivárog azokon a fejedben lévő lyukakon, és teljesen összezagyválódik szeszbe pácolt agyadban.

Ez a vita egy jó évvel azelőtt kezdődött közöttük, amikor MacKenzie elfogadott egy ajánlatot az Igazság Magazintól egy cikksorozat megírására a Kék könyv programban való részvételéről. Eric MacKenzie sohasem volt híres kutatói alaposságáról, s amikor szólt neki megbízatásáról, Scarborough megígérte neki segítségét, persze mindössze néhány alkalmai telefonhívásra számítva. De nem mérte föl a barátját kellőképpen, nem vette észre a jeleket, amelyek mára már teljesen világossá váltak: az exkapitány szó szerint fáradhatatlannak bizonyult. A vadak és madarak mészárlása, pikkelyes teremtmények folyókból való kirángatása már nem elégítette ki mohó kalandvágyát. MacKenzie nagyobb vadakra pályázott ezúttal, mint amikor kommunistákra vadászott Koreában vagy Vietnamban, ufókat hajszolt Nebraskában. Mindemellett tücsköt-bogarat összeolvasott az ufológus hívők legutóbbi években megjelent körmölvényeiből. Ó nem, nem vette be a szöveget más bolygókról származó lények emberrablásairól vagy a többi bárgyúságról. De valahogy mégis meggyökeresedett benne a gondolat, hogy valamilyen kormányhivatal vagy más kormányzati szervek kombinációja föltúrhat bizonyos tényeket verejtékes ufókutatásaikra vonatkozóan. Kétségtelenül izgatta a gondolat, hogy holmi bábjátékosok vastag tölgyfa ajtóik mögött Washingtonban papírokat égetnek, ügynököket küldenek dossziék megsemmisítésére, lázasan rángatva az FBI vagy a CIA operatív marionettfiguráinak zsinórjait. Attól pedig elöntötte az epe, sőt a vak düh, ha arra gondolt, hogy az USA kormányának alkalmazottja létére ilyen ügyesen elködösítették előtte mindezt.

MacKenzie lényegében újraolvasott minden, a Kék könyv programmal kapcsolatos hivatalos beszámolót, beleértve saját jelentéseit is, amelyeken dr. Everett Scarborough társaként vagy egyedül dolgozott. Aztán öreg, hatalmas és zűrzavaros irattárából, amelynek jó részét Fort Meyer titkos anyagaiból lopkodta össze, előkotorta az érintett esetekre vonatkozó anyagokat. A hivatalos beszámolók újraolvasása alatt folyton idegesítette valami. Apró részletek ezzel vagy azzal az üggyel kapcsolatban. Valahogy másképpen emlékezett rájuk!

Maguk az események bukkantak föl kissé megváltoztatott formában. A tanúk által a titokzatos repülő tárgyakon látott fények színárnyalatai… az emberek száma, akik „látták” az ufókat. Legtöbb esetben semmi lényeges, de mégis egyre jobban marcangolták a tudatát, legalábbis a barátjához írott levelei szerint. A zárójelentésben szereplő két esetet határozottabban elferdítették. Az egyik földerítésében MacKenzie maga is részt vett Észak-Dakotában. Szigorúan titkos anyagok, mert a jelenségeket Minuteman rakéták silóinak közvetlen közelében figyelték meg. Következtükben bizonyos zavarok keletkeztek a katonai elektronikus berendezésekben. A másik ügyön meg közösen dolgoztak Iowában. Az volt a Higsdon-farm esete.

A legkritikusabb részeket lexeroxoztatta, és postán elküldve kérte róluk Scarborough véleményét. A professzor átfutotta őket. Semmi veszedelmesen rendkívüli nem akadt bennük, legalábbis, ami őt magát illette. De még így is eléggé rejtélyes volt az eset, amelynek koronatanúja, egy bizonyos Charles Higsdon különböző embereknek más-más változatban adta elő sztoriját. Akárhogy is, Dél-Iowa mezői fölött számosán észleltek azonosítatlan repülő tárgyakat, mire odaküldték a Kék könyv program munkatársait a probléma kivizsgálására. A végső következtetés: meteorrajok okozták az ufójelenségeket, ritka meteorológiai körülmények által fölerősített csillagászati anomáliák kíséretében. Higsdon ufók általi elrablásának története pedig az áldozat lelki torzulásaiban nyert magyarázatot. A farmer elismerte, hogy utólag ismételten elolvasta John Fuller cikkeit a Look magazinban Betty és Barney Hill elrablásával kapcsolatban. A cikkek kétségtelenül befolyásolták a tudatát, mivel ő is arról számolt be, hogy apró teremtmények kísérleteket végeztek rajta. Az 1968-as vizsgálat megállapításaitól függetlenül az eredeti történet mégis kiszivárgott és futótűzként terjedt. MacKenzie a saját megfigyelései és a hivatalosan közzétett jelentés közötti különbségekre figyelt föl. Azt kérte, hogy Scarborough szintén nézze át az esettel kapcsolatos följegyzéseit. A professzor természetesen sohasem kerített sort a kérés teljesítésére. Életét igyekezett a különböző témák rangsorolásának megfelelően kialakítani, és a Higsdon-farmon történt ufóhistóriáról írt silány cikkek fölülvizsgálata igen hátul helyezkedett el listáján. Különben is, léptennyomon fordultak elő kisebb-nagyobb következetlenségek az ilyesféle, terepen végzett megfigyelésekben. Különösen olyankor amikor unatkozó és a kutatásban részt sosem vett bürokraták vetették papírra őket. A történelem teli van ilyesféle hivatalnoki hibákkal. Tetszik vagy nem tetszik, ezt tudomásul kell vennie mindenkinek!

MacKenzie kiitta sörét, és elvigyorodott.

- Iigen. Meglehet. De ezt az egyet nem engedem ki a kezemből, komám. Ha másért nem, hogy a sonkáidat újra sportos formába rázzam. Doc, kukkants már bele mégis azokba a vacak jegyzetekbe! Legalább emelj ki belőlük néhány részletet, hogy aztán idézhesselek, mint afféle kormánypojácát!

Scarborough fölsóhajtott.

- Oké, oké, majd megnézem őket. MacKenzie bizalmasan közelebb hajolt hozzá.

- Helyes, és talán a jó öreg Dolan számára is kibányászhatsz valamit. Azt elhiheted, hogy őt nem hívtam föl. Sose jöttünk ki igazán jól egymással. Te viszont néhanap ma is találkozol vele. Lehet, hogy valamit előkotorhatsz a vén pulykakakasnak.

- Persze, az utóbbi ügyben semmit sem ígérhetek, de*azokat a dossziékat átnézem. Valami talán még az én papírjaim között is akad, legalábbis a Litton-esetről. Majd összevetem a dolgokat, Mac. Azzal a feltétellel, hogy nem nevezel kormánypojácának! Jól tudod, hogy ez az ufológósok csatakiáltása. A Kék könyv program leállítása óta különben sem vagyok a kormány alkalmazottja. Kapcsolataimat az elmúlt években kizárólag saját érdekemben és a tájékozódás végett használtam. Dolan ezredes különben mindig készségesen segített.

Még akkor, a kék könyves időszakban, Dolan volt a szekciófőnökük. Scarborough mostanáig fönntartotta a kapcsolatot az azóta a Pentagon valamelyik zugában meghúzódó főtiszttel, társadalmi és szakmai területen egyaránt. MacKenzie elől persze eltitkolta a dolgot, tartva további gúnyolódásától. MacKenzie minden helyzetben a légierő veteránja maradt, s ennélfogva Walter Dolan ezredessel nemegyszer összeakasztotta a bajuszt.

- Rajta! - dörögte MacKenzie. - Tudtam, fiú, hogy végül csak kipofozom belőled. - És Scarborough kénytelen volt ismét elviselni a kemény, férfias kézropogtatást.

- Talán már hamarabb is produkálhattam volna valamit, ha nem vagyok annyira elfoglalt. Most, hogy elhalasztottuk a turnét, ölembe hullott egy kis szabadidő. Hétfőn nekilátok a dolognak. Meg vagy elégedve?

- Hogyne. Most pedig gyerünk befelé és faljunk valamit. Mindjárt éhen halok! - Fölkeltek, és MacKenzie kedélyesen vállon veregette barátját, amitől szegény tudós majd keresztülbukfencezett az asztalon.

- Nagy szerencse, hogy a barátod vagyok, Mac - dünnyögte Scarborough. - Nem szeretnék ezzel a manccsal szemben a rossz oldalon állni valami bunyóban.

- Eej, Doc, pedig elhiheted, néha elég közel jártál hozzá, te csökönyös fattyú!

Odaléptek a felszolgálólányhoz, hogy bokszukhoz kísérje őket.